Szomorú, boldogtalan és dühös vagyok

Van az a nap, amikor az ember nem is hangulatot váltogat, hanem komplett csomagot kap: szomorúság mellé egy kis üresség, hozzá egy adag düh, és a végén még én érzem magam hálátlannak, hogy "nem örülök annak, amim van". Ilyenkor szoktam eljátszani a belső talk-showt: a Depresszív Én bejelenti, hogy semminek nincs értelme, a Dühös Én közli, hogy ezért valaki fizetni fog, a Józan Én meg próbálja levezetni, hogy "oké, de ma még be kell vásárolni".

A trükk az egészben, hogy ezek a hangulatok sokszor nem különálló vendégek, hanem ugyanannak a túlterhelt idegrendszernek a különböző ruhái. A szorongás például elég kreatív: nem mindig "félek" formában jelentkezik, hanem irritációként, türelmetlenségként, cinizmusként. Aztán amikor már mindent megharaptam fejben, amit csak lehet, jön a bűntudat, mint a takarítónő zárás után: "na, ezt is itt hagytad magad után".

És igen, lehet, hogy "csak" pszichés, de ettől még nem "csak". A klinikai irodalom is pont azt írja le, hogy a szorongás és a depresszió gyakran kéz a kézben jár, és a működést ugyanúgy szét tudja szedni, mint bármelyik "komoly" betegség, ráadásul az egész sokszor a háziorvosi rendelőben landol először, mert az ember nem azzal kezd, hogy "lelkileg rottyon vagyok", hanem azzal, hogy "valami nem oké velem".

A saját önreflexív részem itt az, hogy sokáig úgy viselkedtem, mintha a düh valami szégyellnivaló hiba lenne, és nem egy jelzőfény. Pedig a düh néha csak azt jelenti: túl sokat nyeltem le túl sokáig. A szomorúság meg néha csak azt: valami fontos hiányzik, vagy valami fontos elveszett, és ezt a testem-lelkem egy ideig még próbálja letagadni.

Ami segít, az nem a "gondolj pozitívan" típusú lelki pofon. Inkább az, hogy elkezdem komolyan venni a jelet. Nem dramatizálni, nem romantizálni, hanem úgy kezelni, mintha egy túlterhelt rendszer hibajelzése lenne. Mert az. És ha ez gyakori, tartós, vagy már a mindennapi működést is viszi, akkor az a pont, ahol nem hősies "kibírom" kell, hanem segítség.