Egyedül érzem magam ezzel, és ilyenkor arra gondolok, nincs segítség

Az egyedüllétnek van egy külön fajtája: amikor emberek között is egyedül vagy. Amikor úgy érzed, ha elmondanád, mi van, a többiek vagy megijednének, vagy okoskodnának, vagy gyorsan témát váltanának, mert "ez túl sok". És te ebből azt a következtetést vonod le, hogy akkor veled van a baj, és nincs számodra hely a világban.

A kegyetlen rész az, hogy a szégyen nagyon jó szervező. Szépen leépíti a kapcsolódást, aztán a magányt bizonyítékként használja: "látod, senki nincs". És ebbe a spirálba simán be tudnak csúszni külső hatások is, mert a kiszolgáltatottság és az izoláció ideális terep mindenféle nyomásgyakorlásnak. A manipulációs anyagok is arról beszélnek, hogy a befolyásolás etikátlan formái gyakran a másik autonómiáját és sebezhetőségét használják ki, sokszor nem látványosan, hanem "észrevétlenül".

A saját önreflexióm: én sokszor nem segítséget kértem, hanem engedélyt. Hogy "szabad-e" rosszul lennem. Hogy "elég rosszul vagyok-e" ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Mintha egy belső bizottság adná ki a szenvedési jogosítványt. Spoiler: sose adja ki.

A segítség általában nem villámcsapás, hanem infrastruktúra. Egy ember, aki nem ijed meg. Egy szakember, aki nem bagatellizál. Egy rendszer, ami nem ítél. És igen, az első lépés néha csak annyi, hogy kimondod: "nem vagyok jól". Ez nem megoldás, de kapunyitás.

Ha most ott vagy, hogy "nincs számomra segítség", és ez együtt jár azzal, hogy nem akarsz tovább élni, vagy félsz magadtól, akkor kérlek, ezt vedd vészjelzésnek. Magyarországon 112 (azonnali veszély), Lelki Elsősegély: 116-123 (ingyenes). Nem kell hozzá jól megfogalmazni. Elég annyi: "baj van".