Kétharmad engedelmeskedett? A Milgram-kísérlet másik oldala
Huszonhárom változatban futott, és a négy biztatás közül a leghatározottabb bizonyult a leggyengébbnek.
Az terjedt el, hogy az emberek kétharmada a tekintély szavára akár halálos áramütést is adna egy ártatlannak. Ez Stanley Milgram kísérletéből jön, és a hatvanas évek óta a pszichológia egyik legtöbbet idézett eredménye.
Mit akart Milgram megtudni
A cél egy laboratóriumi eljárás kidolgozása volt a destruktív engedelmesség vizsgálatára: arra az esetre, amikor valaki egy tekintély utasítására kárt tesz egy másik emberben. A tanulmány bevezetője a második világháborúra hivatkozik, arra, hogy 1933 és 1945 között emberek millióit gyilkolták meg parancsra, és hogy ez a mérték nem egyetlen ember döntésén, hanem nagyon sok ember engedelmességén nyugodott. Milgram megfogalmazásában a kísérlet magja az volt, hogy módszeresen változtassa azokat a tényezőket, amelyek az engedelmesség mértékét befolyásolhatják.
A felállás
Az alábbi leírás az 1963-as első közleményt követi, ez volt a 23 változat közül az első.
Negyven férfi résztvevő, húsz és ötven év között, New Havenből és környékéről; újsághirdetés és postai felkérés hívta be őket, és 4,50 dollárt kaptak azzal, hogy a pénz a megjelenésért jár, bármi történjék utána. Úgy tudták, hogy a Yale egyetemen egy emlékezetkutatásban vesznek részt. A kísérletvezetőt egy 31 éves biológiatanár játszotta szürke technikusköpenyben, szenvtelen, szigorú tartással; a tanuló szerepében egy 47 éves könyvelő ült. Mindketten be voltak avatva.
A gép harminc karja 15 és 450 volt között, tizenöt voltos lépésekben volt felcímkézve, négyes csoportokban feliratozva a gyenge áramütéstől a súlyos áramütésre figyelmeztető jelzésig; az utolsó két kar csak annyit mondott: XXX. Lenyomásra piros jelzőfény gyulladt, zümmögés hallatszott, kék fény villant, a mutató kilendült, relék kattogtak. Milgram közlése szerint a résztvevők közül senki nem fogott gyanút, hogy a gép nem ad áramot.
Hogyan zajlott
- Sorsolás döntötte el, ki a tanár és ki a tanuló. A két cetlin viszont mindig ugyanaz a szó volt, tehát a résztvevő mindig tanár lett.
- A tanulót a szomszéd szobában egy elektromos székhez szíjazták. A szíjakat a túlzott mozgás megelőzésével magyarázták; a hatás az volt, hogy a helyzetből nem lehetett kilépni.
- A résztvevő a saját csuklóján kapott egy mintaáramütést, mindig 45 voltot. Ez valódi volt, egy beépített elemből.
- A feladat szópárok betanítása volt. A tanár felolvasott egy szót és négy lehetőséget, a tanuló pedig egy négy kapcsolós panelen válaszolt, ekkor a gép tetején világítás volt látható.
- Rövid előgyakorlat után - tíz szó, hét áramütés, legfeljebb 105 volt - jött az éles menet. Minden rossz válasz után a feszültség egy szinttel feljebb lépett, és a tanár minden alkalommal hangosan bemondta a kiválasztott feszültséget, mielőtt lenyomta a kart.
- A tanuló válaszai előre meg voltak írva, körülbelül három hibára jutott egy jó válasz. Ebben a változatban 300 voltig egyetlen hangot sem adott ki, akkor megdöngette a falat, a válaszai pedig eltűntek a panelről, 315 voltnál még egyszer dörömbölt, azután semmi. A kísérletvezető utasítása ekkor az volt, hogy a hallgatás rossz válasznak számít, öt-tíz másodperc várakozás után a feszültség egy szinttel lépjen feljebb.
- Ha a résztvevő meg akart állni, a kísérletvezető a négy rögzített biztatást sorrendben használta. Ha a negyedik után is megtagadta, a kísérletet lezárták.
- A mért adat egyetlen szám volt: a legnagyobb feszültség, amit a résztvevő a megtagadás előtt beadott. Utána interjú következett, majd a résztvevőt és a tanulót összehozták, hogy békében váljanak el.
Ebben az első változatban a negyven résztvevőből huszonhat ment el a végéig. Ez 65 százalék, és innen indult a hatvanas évek sajtóvisszhangja. A kísérletnek viszont összesen 23 változata volt, más-más forgatókönyvvel, szereplőkkel, helyszínnel.
Egy 2014-es összesítés 21 ilyen változatot vont egybe, 740 résztvevővel. Ebben 43,6 százalék jutott el a maximális feszültségig. A szóródás nagy volt.
Reicher és Haslam 2011-ben éppen erre hívta fel a figyelmet: az alapváltozat drámája arról vonja el a tekintetet, hogy az engedelmesség mértéke változatonként mennyire eltért, és hogy a magyarázandó kérdés maga ez a szóródás.
Nem ez volt a csúcs
Az első változatban a tanuló hallgatott: 300 voltig egyetlen hangot sem adott ki, utána is csak két dörömbölést. Ez volt az a változat, amelyben a résztvevő a legkevesebbet érzékelte abból, amit tett - és a 65 százalék éppen ebből jött. Az első kísérlet tehát nem a legdrámaibb volt, hanem a résztvevő szempontjából a legtompább, inkább észrevétlen.
Amint a tanuló érzékelhetővé vált, az arány esett.
A második változatban kiabált a szomszéd szobából: 62,5 százalék.
A harmadikban ugyanabban a szobában ült, a tanár mögött: 40 százalék.
A negyedikben a tanár tartotta a tanuló kezét az elektródán: 30 százalék.
A 65 százalék viszont nem a csúcs volt. Ahol a résztvevő csak a szópárokat olvasta fel, a kapcsolót pedig egy beavatott társa nyomta, 92,5 százalék jutott el 450 voltig.
Ahol a beavatott tanárok a folytatásra biztatták, 72,5 százalék.
A másik végen a legalacsonyabb érték 2,5 százalék volt, negyven emberből egy: ott a kísérletvezető nem adott utasítást, a feszültséget a résztvevő maga választotta meg. A gép és a 450 volt mindegyik változatban ugyanaz volt, tehát nem a brutalitás mértéke változott.
Sokat számított, mennyire határozottan irányította a kísérletvezető a tanárt, mennyire volt következetes, és milyen közel volt egymáshoz a tanár és a tanuló.
Az is számított, hogy a résztvevő egyedül ült-e a gépnél: néhány változatban további tanárok is dolgoztak mellette, mind beavatottak.
Ahol ezek a tanárok a folytatás ellen léptek fel, ott jóval kevesebben mentek végig; ahol a feszültség emelésére biztatták a résztvevőt, ott az engedelmesség csak alig nőtt.
A huszonegy változat együtt két tengelyt rajzol ki: mennyit érzékel a résztvevő abból, amit a másikkal tesz, és mennyire határozottan irányítja őt a kísérletvezető. A két oldal magyarázó ereje közel egyforma, kis előnnyel a kísérletvezető oldalán.
A legerősebb egyetlen tényező mégsem az áldozat közelsége, hanem a kifejezett utasítás: ahol a kísérletvezető a feszültséget a résztvevőre hagyta, ott 12 százalék jutott el a végéig, ahol utasítást adott, ott 49.
Ez akkor sem fordult meg, amikor a beavatott társak biztatták a résztvevőt a feszültség emelésére.
A helyszín rangja viszont nem számított: a lerobbant bridgeporti irodában 47,5 százalék jutott el a végéig, a Yale-en 62,5, és ez a különbség a teljes modellben nem volt szignifikáns. Aki tehát a kísérletet csak a tekintélyről vagy csak az áldozattól való elfordulásról olvassa, az féloldalas képet kap.
Mi mozdította az engedelmességet
Milgram huszonegy értékelhető változata, a 450 voltig elmenő résztvevők aránya szerint rendezve. Az összevont arány 43,6 százalék: 323 fő a 740-ből. A függőleges jel minden sávon ennek az átlagnak a helye.
Ez volt a legerősebb egyetlen tényező a huszonegy változat együttes elemzésében (p < 0,001). A két arány a tanulmány összevont, kerekített adata.
Minél közelebb volt a tanuló, annál kevesebben mentek végig (Spearman-féle r = -0,37, p < 0,001).
A helyszín rangja a teljes modellben nem volt szignifikáns.
Adatok: Haslam, N., Loughnan, S., Perry, G. (2014): Meta-Milgram. PLoS ONE, 9(4), e93927, 2-4. táblázat. A 10. és a 12. változat kimaradt, mert azokban a 450 volt megadása már a kísérletvezetővel szembeni szembeszegülést jelentette.Az eredetiben a negyedik biztatás így szólt: "You have no other choice, you must go on." Azaz: "Nincs más választása, muszáj folytatnia."
Jerry Burger 2009-ben részben megismételte a kísérletet, és a résztvevők megjegyzéseinek elemzése szerint ott a negyedik biztatás után senki nem folytatta. Minél előrébb tartott a kísérletvezető az utasítási sorban, annál kevesebben mentek tovább. Igaz, a negyedik mondat csak akkor hangzott el, amikor valaki az első hármat már elutasította.
Van itt még egy repedés.
Milgram 1974-ben azt írta, hogy a résztvevők háromnegyede saját bevallása szerint abban a hitben cselekedett, hogy erős áramütést ad.
Perry és munkatársai 2020-ban ugyanezt a táblázatot vették elő, és arra jutottak, hogy az első kategória, vagyis akik egyáltalán nem kételkedtek, 47,9 százalék volt. A háromnegyed úgy jött ki, hogy Milgram az engedelmes csoport első két kategóriáját összeadta.
Ugyanők Milgram asszisztensének, Taketo Muratának egy kiadatlan elemzését dolgozták fel. A 23 változatból 18-ban azt találták, hogy aki teljesen elhitte, hogy fájdalmat okoz, az átlagosan gyengébb áramütést adott, mint aki kételkedett. A kétely növelte az engedelmességet.
Az engedelmesség ettől még létező jelenség. Csak a mechanizmusa más, mint amit tanítani szoktak. A tankönyvekbe ebből kevés jutott el: Griggs és Whitehead 2015-ben tíz aktuális szociálpszichológia-tankönyvet nézett át, és azt találta, hogy a kritikák említése ritka, a közismert Milgram-barát tárgyalásmód viszont általános.
Az eredmény pedig már a tanulmány címében is benne van:
"Hová lett a kritika?"
Ha legközelebb azt hallod egy megbeszélésen, hogy ezt a projekt megköveteli, az Milgram második mondata. Nem parancsnak hangzik, és a sorban a parancs előtt áll.
Ilyenkor megér egy kérdést feltenni magunknak, kinek a céljáért "nyomom meg a következő gombot", teszek meg valamit.
Források
- Milgram, S. (1963): Behavioral study of obedience. Journal of Abnormal and Social Psychology, 67(4), 371-378.
- Burger, J. M. (2009): Replicating Milgram: Would people still obey today? American Psychologist, 64(1), 1-11.
- Burger, J. M., Girgis, Z. M., Manning, C. C. (2011): In Their Own Words: Explaining Obedience to Authority Through an Examination of Participants' Comments. Social Psychological and Personality Science, 2(5), 460-466. A tanulmány eredményét a kiadói összefoglalóból és Gibson (2013) közléséből vettem.
- Reicher, S., Haslam, S. A. (2011): After shock? Towards a social identity explanation of the Milgram "obedience" studies. British Journal of Social Psychology, 50(1), 163-169. A tanulmány teljes szövege nem volt elérhető, az állítást a kiadói összefoglalóból vettem.
- Gibson, S. (2013): Milgram's obedience experiments: A rhetorical analysis. British Journal of Social Psychology, 52(2), 290-309.
- Haslam, N., Loughnan, S., Perry, G. (2014): Meta-Milgram: An Empirical Synthesis of the Obedience Experiments. PLoS ONE, 9(4), e93927.
- Griggs, R. A., Whitehead, G. I. (2015): Coverage of Milgram's Obedience Experiments in Social Psychology Textbooks: Where Have All the Criticisms Gone? Teaching of Psychology, 42(4), 315-322.
- Perry, G., Brannigan, A., Wanner, R. A., Stam, H. (2020): Credibility and Incredulity in Milgram's Obedience Experiments: A Reanalysis of an Unpublished Test. Social Psychology Quarterly, 83(1), 88-106.
Milgram 1974-es könyve nem volt elérhető, a háromnegyedes állítás Perry és munkatársai szó szerinti idézetéből származik.
Zombori Tamás
Szociális munkás, coach
Tetszett a cikk?
Ha személyesen is szeretnéd folytatni a beszélgetést, foglalj egy időpontot.