Mit tanul meg az, aki feladja? - avagy a tanult tehetetlenségről, kicsit másképp

Nem jelentkezik többet semmire. Volt vagy harminc pályázata, abból három válasz érkezett, és azóta meg sem nyitja a hirdetéseket. Kívülről ez lustaságnak látszik, és rendszerint annak is nevezik. "Legalább próbálkozna."

Erről szól talán a leghíresebb kísérlet, amelyet valaha a feladásról végeztek. A végén maguk a szerzői mondták ki, hogy félreértették.

1967-ben kutyákat három csoportba osztottak. Az egyik csoport tagjai áramütést kaptak, de egy panel megnyomásával le tudták állítani. A második csoport ugyanolyan erős és ugyanannyi áramütést kapott, amelyek átlagosan ugyanannyi ideig tartottak, csak náluk hiába tettek bármit, nem rajtuk múlt, mikor szűnik meg. A harmadik csoport nem kapott áramütést. Az első kettő között ez volt az egyetlen különbség. A fájdalom ugyanannyi volt, csak az egyiknél számított, amit tesz.

Másnap mindegyiket áttették egy ketrecbe, ahol a menekülés egyszerű volt: át kellett ugrani egy, a kutya vállmagasságáig érő falon a túlsó felébe.

Amelyik korábban le tudta állítani az áramütést, az átugrott. Amelyik nem tudta, az a tíz próba legalább kilencén nem menekült el. Az ilyen állatok aránya ebben a csoportban 75 százalék volt, az áramütést előzőleg nem kapó csoportban 12,5.

A legnyomasztóbb adat a végén jött. Egy hét szünet után újra bevitték azt a hatot, amelyek nem menekültek. Öt közülük egyetlen próbán sem menekült el. A fal egy héttel korábban is ugyanakkora volt, és most is.

Seligman és Maier azt mondták erre, hogy az állat megtanult valamit: azt, hogy mindegy, mit tesz. Innen indult a tanult tehetetlenség fogalma, és innen ötven év tankönyvekben, tréningeken és önsegítő irodalomban.

Fél évszázaddal később ugyanez a két szerző visszatért rá, miután kiderült, mi történik közben az agyban. Az összegzésük egyetlen mondatban kimondja:

"The mechanism of learned helplessness is now very well-charted biologically and the original theory got it backwards."

Magyarul: a tanult tehetetlenség mechanizmusát ma már biológiailag nagyon jól feltérképezték, és az eredeti elmélet pont fordítva értette.

A passzivitás szerintük nem tanult. A tartós, kellemetlen ingerekre adott alapértelmezett válasz, amelyet egy agytörzsi mag szerotoninos működése közvetít, és ez gátolja a menekülést. Nem kell hozzá megtanulni semmit. Megjön magától.

Tanulni az ellenkezőjét lehet: azt, hogy a helyzet alakítható. Ezt a homloklebeny egy területe tartja, és amikor működik, lekapcsolja azt a gátlást.

A cím kérdésére így az a válasz, hogy semmit. Aki feladja, annál egy tanulás maradt el.

Ez a gyakorlatban sokat számít. Aki nem nyitja meg a hirdetéseket, abban nem azt kell keresni, mi tanította meg a feladásra. Inkább azt, volt-e egyáltalán alkalma megtanulni, hogy számít, amit tesz. A "legalább próbálkozna" erre nem válasz, mert pont azt kéri tőle, ami hiányzik.

Ami ilyenkor segíthet, az egy olyan lépés, amelynek látható következménye van. Nem nagy. Látható. Ebből lehet tanulni, és éppen ez az, amit a kutyák nem kaptak meg.

A szerzők a folytatással óvatosak. A depresszió kezelésére vonatkozó részt kifejezetten feltevésnek nevezik, nem következtetésnek.